Munkahely nélkül, kétségbeesetten – sok ember számára ez az izoláció utáni valóság

Számos munkavállalónak hirtelen és gyökeresen megváltoztatta az életét a koronavírus-járvány, hiszen sokan munkahely nélkül maradtak a turizmus, a légi szállítás, a vendéglátás terén és más gazdasági ágazatokban, akár munkaszerződéssel foglalkoztatták őket, akár feketén dolgoztak.

Az eddig kényelmes életet élők és az egyik napról a másikra tengődők között is sokan vannak, akiket szorongással tölt el, hogy nem tudják eltartani családjukat, és az egyre növekvő szegénység miatt kénytelenek állami segélyért folyamodni.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 4,9 százalékos globális GDP-csökkenéssel számol erre az évre a világjárvány előidézte válság miatt, és arra figyelmeztet, hogy a kis jövedelmű családok és a szakképzetlen munkások fogják ezt a leginkább megsínyleni.

Az AFP újságírói több olyan franciaországi, mexikói, ukrajnai, spanyolországi, kolumbiai és amerikai egyesült államokbeli emberrel beszéltek, akik attól tartanak, hogy rövidesen elveszítik állásukat. Az emberek elkeseredettségükről, a nap mint nap hozott áldozatokról, felhagyott reményeikről és a jövővel kapcsolatos félelmeikről is beszámoltak.

         – Szegénységbe süllyedve –

“Teljes bizonytalanságban élünk” – mondja a 44 éves, francia Xavier Chergui, aki tíz éven át felszolgálóként dolgozott több, munkaerőhiánnyal küzdő párizsi étteremben.

A kétgyerekes édesapa havi keresete 1800 és 2600 euró között mozgott, az igazán jó hónapokban pedig akár 4000 eurót is hazavihetett.

Amikor azonban Franciaországban karantént rendeltek el és életbe lépett a kijárási korlátozás, állás nélkül maradt, így most családja a havi 875 eurós állami segélyből él.

Xavier Chergui március óta nem tudja fizetni lakása bérleti díját, amely havi 950 euróra rúg, és a villanyszámlát sem fizette ki már három hónapja.

Autóhitele 250 eurós törlesztőrészletét sikerült kifizetnie, az azonban egyelőre kizárt, hogy a családdal elmenjenek nyaralni – tette hozzá.

“Mindent elvesztettem, és az a legnehezebb, hogy elfogadjam ezt a gondolatot” – vallotta be az AFP-nek.

Mindemellett felesége depresszióban szenved. A férfi reméli, hogy kibírja szeptemberig, amikor visszatérhet dolgozni – ha a járványhelyzet lehetővé teszi.

A negyedéves munkanélküliség alakulása Franciaországban 1996 óta

         – Kényszer szülte pályaváltás –

A 26 éves kolumbiai Roger Ordonez nagy álma, hogy pilóta legyen. El is kezdte a pilótaképzést, és ezzel párhuzamosan 2017-től légi kísérőként dolgozott az Avianca légitársaságnál.

“Az ember könnyen hozzászokik a jó fizetés és a számos utazási lehetőség meghatározta életstílushoz” – mondja.

Munkájának köszönhetően Roger Ordonez a régió több országát és az Amerikai Egyesült Államokat is meglátogatta már, sőt: sikerült családját is elvinnie első külföldi utazásukra.

Március végén a légitársaság indítványozására beleegyezett abba, hogy két hét fizetés nélküli szabadságot vegyen ki.

Ezt az időszakot időközben meghosszabbították, majd két hónappal később tudomására hozták, hogy június 30-án lejáró munkaszerződését nem fogják megújítani.

Közben az Avianca légitársaság csődbe ment.

Ordonez kénytelen volt abbahagyni a pilótaképzést, és a családjának sem tud már besegíteni a számlák kifizetésében.

“Elkezdtem új munkahely után nézni, de nagyon nehéz dolgom van, mert éppen a turisztikai ágazatot sújtotta a leginkább a koronavírus.

Roger Ordonez most az átképzésen gondolkodik, hogy menedzsment vagy eladások terén helyezkedjen el.

         – Segítségkérés és szégyenérzet –

Sonia Herrera egy ideje kénytelen az élelmiszerbankhoz fordulni, hogy tudjon enni adni egyetemista fiának, lányának és unokájának.

“Kicsit szégyellek segítséget kérni” – mondja az 52 éves nő, aki hondurasi származású, de a spanyol fővárosban él.

“Az emberek mindig megnéznek, és ilyenkor arra gondolok, vajon valaki másnak nincs-e nagyobb szüksége erre a segítségre” – teszi hozzá.

Sonia Herrera takarítónőként 480 eurót keresett havonta, amíg a karantén és a kijárási korlátozások bevezetésekor madridi munkaadója közölte vele, hogy nincs szüksége a szolgáltatásaira,

Ő nem tud állami segélyért folyamodni, mert nincsenek a bevándorlói státuszt igazoló iratai.

A család abból a körülbelül 600 euróból él, amit munkanélküli-segélyként kap a lánya, a 32 éves Alejandra, aki szintén munkahely nélkül maradt. Alejandra szakácsként dolgozott egy óvodában, amely a karantén idején bezárt.

Mivel kevéske félretett pénzük már fogytán van, Sonia Herrera családja egyik napról a másikra él.

Az élet apró örömei, “amelyeket akkor kezd el értékelni az ember, amikor már nincsenek” – mint például a közös fagyizás – már a múltéi, és kiscicájuk, Bella betervezett műtétét is kénytelenek voltak elhalasztani addig, amíg lesz pénze rá a családnak.

“A hónap végétől jobban félek, mint a koronavírustól. Enni kell, nincs választás” – mondja az elkeseredett nő.

         – Totális sokk –

A 39 éves ukrán IT-szakértő, Natalja Murasko előléptetés előtt állt, négy év után vezető minőség-ellenőrzési mérnökké nevezték volna ki a Fareportal nevű amerikai turisztikai vállalatnál.

Miután beütött a járvány, március 31-én a cég megvált 15 alkalmazottjától, ő azonban meg volt győződve, hogy az ő munkahelye nincs veszélyben, hiszen főnökei erről biztosították.

Másnap azonban ő is kézhez kapta az értesítést, miszerint két hét múlva felbontják a munkaszerződését. “Először azt hittem, hogy ez egy rossz április1-jei tréfa. Totális sokk volt számomra” – magyarázta.

Kiemelkedő IT-tudásának köszönhetően Natalja Murasko azon szakemberek szűk rétegéhez tartozott, akik több ezer eurót kereshettek havonta, miközben Ukrajnában 300 euró körüli az átlagbér.

Megengedte magának, hogy házvezetőnőt alkalmazzon, rendszeresen járt szépségszalonba, és szeretett új ruhákat vásárolni.

Az élete azonban egyik napról a másikra gyökeresen megváltozott.

Most eddigi megtakarításaiból és a kisebb munkákért kapott pénzből él. A nő, akinek van két serdülőkorú gyereke, és ő viseli gondját 73 éves édesanyjának is, múlt hónapban 600 eurót keresett.

Folyamatosan keresi a munkahelyet, de sikertelenül, és nagyon megnézi, mire költ.

“A pszichoterápiás kezelésről azonban nem mondtam le” – vallja be. Amióta elveszítette a munkahelyét, nem tud aludni és szorongásos betegségben szenved.

         – Félelemben élve –

Marie Cedile rettegésben él, attól tart, hamarosan ő is értesítést kap arról, hogy azok közé tartozik, akiket elbocsát az Andre francia cipőgyártó, amely március 21-én csődbe ment, mielőtt egy másik társaság átvette volna a vállalatot. Az új cég bejelentette, hogy a 450 alkalmazott csak mintegy felét fogja megtartani.

Marie-t aggasztja, hogy 54 évesen nehezen fog munkát találni, miután egész életében az Andrenál dolgozott.

“Vannak ügyfeleim, akik még gyerekek voltak, amikor cipőt készítettem nekik, és most már az ő gyerekeiket hozzák hozzám” – mondja.

Két lánya közül az egyik tavaly, 29 éves korában halt meg agydaganatban.

“Szerencsémre volt munkám, tartottam a kapcsolatot az ügyfeleimmel, ezek mind segítettek”

30 év után továbbra is minimálbért kap – havi 1250 eurót.

Valamivel több mint ezer euró elmegy a Párizs Morangis kerületében bérelt lakására.

“Két fizetés kell a költségek fedezéséhez. A férjemnek nincs munkája, de fiatalabb nálam, ő minden bizonnyal talál majd állást. Én pedig bármilyen munkát készen állok elvállalni, ha kell, takarítani fogok. Találnom kell valamit” – biztatja önmagát.

         – Egyedül a bárban –

A Café Filiben, a washingtoni mediterrán étteremben, ahol Zac Hoffman dolgozik, a bárszékek csaknem mindig üresek, a legtöbb ügyfél inkább a teraszon foglal helyet.

“Nem érzem úgy, mintha visszatértem volna a munkába. Nincs ügyfelem a bárban. Az étterem soha többé nem telik meg vendéggel, mert nem telhet meg” – panaszolja a 28 éves férfi.

Zac Hoffman számára az éttermek jelentik az életet azóta, hogy 15 éves korában felvették szakácssegédnek.

Hat évvel ezelőtt azonban rájött, hogy jobb neki, ha a bárpult mögött dolgozik, ahol a vendégek mindig közel vannak, ahol új embereket ismer meg, új barátságokat köt – jó pozíció egy fiatalember számára, akinek az a célja, hogy képviselőnek válasszák a helyi tanácsba.

Ahhoz szokott, hogy óránként mintegy 40 dollárt keres, a legtöbbet borravalóból.

Március közepe körül a fokozódó járvány miatt a kisvállalkozások bezártak, és ő is munkanélkülivé vált. Aztán lassan beindult a munka, de azóta legfeljebb 25 dollárt keres óránként.

Zac azt sem tudja, mi aggasztja őt a leginkább. Az, hogy a helyi kisvállalatok esetleg ismét bezárnak, s ebben az esetben szinte biztos, hogy legtöbbjük soha nem fog újra kinyitni, vagy az, hogy ő és munkatársai megfertőződhetnek az új koronavírussal.

“Minden kapcsolatunkat átszövi ez a szorongás, a halálveszélyétől való félelem. Olyan légkör ez, amilyet egyáltalán nem akartunk” – tette hozzá.

         – Végső elkeseredettség –

Jesus Yepez mexikói idegenvezető egy hajléktalanszállóban alszik, miután a hónap elején kilakoltatták a mexikói főváros történelmi központjában lévő bérelt lakásból.

“Coyoacánban (egy bohém kerület Mexikóvárosban, ahol Frida Kahlo és Lev Trockij éltek), egy kényelmes matracon születtem, de az élet szeszélyei mind lejjebb nyomtak” – meséli a 65 éves férfi.

A koronavírus előtt 500 pesót (kb. 22 dollárt) keresett idegenvezetőként, az volt a dolga, hogy végigvezesse a turistákat a 60 perces körúton. A mexikói múzeumok és művészeti galériák azonban március végén, éppen a turisztikai szezon kezdetén bezártak, és Yepez azóta küzd a megélhetésért, mint nagyon sokan mások az idegenforgalmi ágazatból, amely a válság előtt 8,7 százalékkal járult hozzá a mexikói bruttó hazai termékhez (GDP).

Kezdetben megtakarításaiból élt, de ez a pénz is elfogyott, és a turisták még mindig nem tértek vissza.

Sem az építészet és nemzetközi kapcsolatok terén való jártassága, sem angol és francia nyelvismerete nem válik hasznára.

“Csak az a kívánságom, hogy valahogy túléljem ezt, és találjak egy idősotthont, ahol méltósággal megöregedhetek. Nem vagyok beteg, csak elegem van ebből az életből” – tette hozzá.