2022. február 24-e volt az a nap, amikor hirtelen megváltozott az ukrán nép sorsa: országukat az orosz hadsereg rohanta le, Ukrajnában a békét egy véres háború váltotta fel, és az emberek élete más irányt vett.

Egy évvel később a megszálló hadsereg elől elmenekült több mint 7 millió ukrán állampolgár él más országokban. Sokuknak nulláról kellett újrakezdeniük.

Egy év alatt több mint százezer ukrán számára vált Románia a második otthonná.

Alex Danilovot Bukarestben ismertem meg. 16 éves, Csernyivciből jött. Közel egy éve Romániában él a szüleivel és 3 éves kishúgával, miután 2022. február 28-án az életüket féltve elhagyták Ukrajnát.

Alexet sokkolta a háború híre. Azelőtt csak a történelemórákon vagy a tévéből hallott a háborúról.

'Bejött édesanyám a szobába, és azt mondta, elkezdődött. Én nem értettem, mi kezdődött el, de nem sokáig, mert megnéztem a közösségi médiát, az Instagramot, és láttam, hogy a háború kezdődött el. Mindig Romániában akartam tanulni, de nem ilyen áron. Február 24-e volt az a nap, amely teljesen megváltoztatta az életemet. Van egy 3 éves húgocskám. Aznap vidáman szaladt felém, én ablakhoz emeltem, mert várta a havat, várta, hogy kimenjünk. Mi a belvárosban laktunk, ami mindig forgalmas, és amikor kinyitottam az ablakot, megdöbbenve láttuk, hogy nincsenek autók. Akkor értettem meg, hogy mindenki megy el, mennek el, hogy mentsék az életüket' - meséli Alex.

Édesanyja, Ala Ţurcan román nemzetiségű. Éppen az ügyvédi pályára készült, miután hosszú ideig egy román-ukrán fordítóirodában dolgozott Csernyivciben. A háború miatt nem tudta megkezdeni a munkát a szakmájában.

'Sokkos állapotban voltam. Az volt az érzésem, hogy ez csak egy mese, vagy álmodom, és mindjárt felébredek. Hogyhogy háború van? Úgy képzeltem, hogy a 21. században lehet politikai vagy gazdasági háború, de nem fegyverekkel, bombákkal zajló háború. Nem hittem, hogy még lehet ilyen. Csernyivciben pánik tört ki, és mi nem tudtuk, hol lesz a háborús terület. Gyakorlatilag Ukrajnában megkezdődött a háború. Nem tudtuk, hogy csak a Donbaszban lesz háború, vagy lőni és bombázni fognak Csernyivciben is. Akkor senki nem tudta, mit jelent az, hogy háború. Hallottunk az első világháborúról és a második világháborúról, de az csak hallomásból ismert történelem volt, nem életünk valósága' - mondja Ala Ţurcan.

A háború harmadik napján a család a falun élő nagyszülőknél húzódott meg, Csernyivci közelében. Február 28-án a kora reggeli órákban eldöntötték, hogy elhagyják az országot és Romániába jönnek. Autóba ültek, egy kis csomagot hoztak magukkal, amiben tejpor meg joghurt volt a kislánynak, és elindultak a határ felé.

'Aznap, amikor elhagytuk Ukrajnát, édesanyám azt mondta, hogy csak a legszükségesebbet hozzam magammal. Őszintén, nem hittük, hogy a háború sokat fog tartani. Maximum egy hét és hazatérünk. De akkor én tudtam, hogy egyedül fogom érezni magam Romániában, hogy talán egy ideig nem lesznek barátaim, így elhoztam az összes könyvemet. A könyvek az én jó barátaim. Az az egy reggel megváltoztatta az egész életem. Este még nem tudtam, de reggel minden megváltozott, minden terv megváltozott' - idézi fel Alex.

Édesanyja elmeséli, hogy gondot jelentettek a hatalmas kocsisorok, amelyek február 24-én kezdtek kialakulni a határátkelők kilépési oldalán. Ők 28 órát álltak a határnál, hogy román földre léphessenek, ahol biztonságban érezhették magukat.

Romániában eleinte Alex és édesanyja önkéntes munkát vállalt, ukránról románra fordítottak a segítséget kérő ukrán menekültcsaládok számára.

Alex a fővárosban kezdte meg az új iskolai évet, kishúgát pedig egy olyan óvodába íratták be, ahova zömében határon túlról érkezett gyerekek járnak.

'Naponta többször beszélek a szüleimmel. Reggel ahogy felébredek, felhívom őket, hogy lássam, mi van velük, jól vannak-e. Elmondják, hogy nincs villany: 24 órából egy-két órát van áram. Fűtés sincs, mert nem jön a víz. Soha nem gondoltam volna, hogy elhagyom az otthonomat. Soha nem gondoltam volna, hogy amit az életben elértem, amiért dolgoztam, az mind hátramarad, és új lapot kell nyitnom, mindent nulláról kell kezdenem' - mondja Ala.

A 39 éves angoltanárnőt, Natalia Morozovát szintén Bukarestben ismertem meg. A közép-ukrajnai Vinnicja városból jött Romániába 2022. március 8-án nyugdíjas édesanyjával és 10 éves lányával. Férje otthon maradt.

'Amikor eljöttünk, nem tudtunk semmit. Csak annyit, hogy Bukarestbe jövünk. Csak ennyit tudtunk. Kezdetben stresszes volt, de aztán javultak a körülményeink, az életünk. Persze, honvágyunk van. Ott van Szása édesapja. Habár külön élünk, egy család vagyunk, neki hiányzik az apja, nekem hiányzik a férjem. Azt hiszem, már az első napon szétbombázták a katonai egységet a városunktól 20 km-re levő kisvárosban. Miután eljöttünk, szétbombázták Vinnicja repülőterét, ami régen forgalmas volt, most nem az, de fel akarták újítani. Szétbombázták azt is. Július 14-e volt a legrosszabb, amikor 3 rakétát lőttek egy iroda- és üzletházra, ahol egészségügyi központ is volt. Akkor több ember meghalt' - emlékszik vissza Natalia Morozova.

Natalia továbbra is a szakmájában dolgozik, online tanít, az áramellátási gondok miatt rendszertelen órarend szerint. Lánya szintén távoktatásban tanul, akkor, amikor az Ukrajnában maradtak részt tudnak venni az órán.

Tavaly nyáron rövid időre visszatértek Ukrajnába, de mivel a térség nem biztonságos, visszajöttek Romániába. Ráadásul az áramellátási problémák ellehetetlenítik az otthoni életet.

'Úgy döntöttem, hogy visszatérek ide Romániába, és erre volt is lehetőség, mert az iskolámban csak online oktatás folyik. Ugyanis az iskolám egy katonai egység mellett van. A hatóságok nem engedik, hogy a tantermekben tanuljunk, mert a tanulók megsérülhetnek' - magyarázza Natalia.

Azt mondja, minden hiányzik neki otthonról, de erősnek kell maradnia, főleg a kislányáért. 'Azt hiszem, az ő korában ez még nem akkora stressz. Szerintem a tinédzsereknek nagyon stresszes. Valószínűleg a kisgyermekeknek is nagyon nehéz, és főleg az édesanyáknak. A nyáron megtapasztaltam ezt, amikor a Romexpónál önkénteskedtem, segítettem a fordításban' - mondja.

A háború mindannyiuk számára félelmet, könnyeket, az otthon maradottak iránti vágyat, bizonytalanságot jelent, de ugyanakkor a reményt is, hogy egy napon hazatérhetnek a városukba.

'Úgy emlékszem erre az évre, hogy az nem egy év volt, hanem mind a február hónap ismétlődött, február, február, és a háború nem akart véget érni, nem volt olyan év, mint a többi. Az volt a legfájdalmasabb hír, amikor megtudtuk, hogy a Harkivban élő nagybátyánk szomszédját megölték. Rádöbbentünk, hogy nagybátyánk is lehetett volna a szomszéd helyében. Nagyon nehéz ez a helyzet, főleg a fiataloknak, de mindenkinek, mert tehetetlennek érzed magad, nem vagy döntéshelyzetben, de a legborzasztóbb, hogy nem tudod, mikor lesz vége. A háború nagyon megváltoztatott. Úgy érzem, sok a tennivalóm, nagy felelősség hárul rám. Mostanig gyermek voltam, de most felnőttem' - vallja Alex.

Alex és édesanyja, Ala, valamint Natalia Romániában kezdtek új életet, nem tudják, mennyi időre. Itt második otthonra találtak, és azt mondják, az itteniek mindent biztosítottak nekik, amire szükségük volt.

Hozzájuk hasonlóan Romániában maradt több mint százezer ukrán abból a három és félmillióból, akik átlépték a román határt.

'Akik messzibbre mentek, Amerikába, Kanadába, azok tudatosították, hogy örökre elmentek. Egyeseknek talán még jó esélyt is jelentett ez az életük megváltoztatására. Nekem viszont nagyon nehéz, hogy megváltoztassam az életemet, és azt kívánom, hogy legyen vége a háborúnak, természetesen úgy, hogy Ukrajna győz. Ezek a dolgok meg is fognak történni, de senki nem tudja, mikor' - teszi hozzá Natalia Morozova.

'Azt kívánom, hogy a jövőben az egész világon béke legyen, mindenki harmóniában éljen, és minden nép jó viszonyban legyen egymással' - mondja Alex. Édesanyja azt reméli, hogy mielőbb visszatérhetnek Ukrajnába, és az a vágya, hogy se a családja, se más ne ismerje meg ezt a szót: háború.